Dolce Vita Újbudán
A nyár első napja volt – minden szempontból. A naptár júniust mutatott, és végre az időjárásban is tudatosult, hogy az esőkabátokat illene virágos nyáriruhákra cserélni. Alig vártam, hogy végre egy teraszos helyen vacsorázzak és igyak egy pohár bort, aztán ahogy ez megtörtént, a vágyaim szintet ugrottak: de jó lenne ezt a vacsorát az olasz tengerparton elfogyasztani. És ehhez tényleg csak a mediterrán hangulat hiányzott, mert életem egyik legjobb tésztáját ettem egy pohár könnyű olasz fehérbor kíséretében. Egyik ismerősöm egyébként épp ezen a napon utazott Firenzébe, és hedonista életfelfogásomat ismerve pár hete viccesen megkérdezte, hogy nem tartok-e vele. Azt hiszem, a jövőben a félkomoly kérdéseken is el fogok gondolkozni…
De térjünk vissza a vacsorához. Újbudán jártunk, a rohamosan változó Alíz utcában, a Ciao Mamma Ristorante teraszán. Pár éve sokat jártam erre egyik kedvenc ügyfelemhez, de az elmúlt két évben rengeteget változott a környék. Új irodaházak, lakóházak, további építkezések – nem kérdés, hogy a közeljövőben sokan fognak még erre a környékre költözni. Az áprilisban nyitott olasz étterem jól időzített: a környéken alig van még igényes étterem, sőt, egyáltalán étterem. Déli ajánlatukat elnézve pedig igazán sajnálom, hogy ritkán járok a környéken, mert ilyen fogásokból kevés helyen lehet menüt összeállítani 1390 Ft-ért. Ja, és a belső teret is imádtam, az egyik asztal például egy igazi Vespa, aminek egy nagy üveglap van a tetején.
Már megint elkalandoztam… Szóval a vacsora. Barátnős-beszélgetős este volt, nem kellett rohanni, úgyhogy hosszasan olvasgattam az étlapot meg a borlapot, és bizony nehéz volt a választás. A szomszéd asztalnál pizzáztak, én azért pont nem vagyok annyira oda, de tésztán vagy rizottón kb bármeddig eléldegélnék. Végül arra jutottam, hogy egy nyárhoz illő könnyed fehérbort választok, és hozzá egy tésztát. Nem túlzok, életem egyik legjobbja volt: a ruganyos pappardelle kacsahússal, gombával, aszalt paradicsommal és tejszínnel, a mellé kért Soave Classicoval a napfényes Itáliába repített, csak azt vártam, hogy a kis Vespa kiguruljon az üveglap alól, és a szomszéd építkezés helyett egy bájos sikátor legyen a díszlet. Ez a párosítás nálam elhomályosított mindent, pedig az előételként kért hideg libamáj aszaltgyümölcsökkel és pirítóssal (amiből ketten ettünk egy adagot, mert ugyebár vigyázunk a vonalainkra) szintén nagyon rendben volt ízre és állagra is, és asztaltársam gombás rizottójára sem volt panasz. És azt is tudom, hogy nem ez a bor az olaszok büszkesége, de ide nagyon jól illett a Soave régióból származó, trebbiano és garganega szőlőkből készült könnyed fehérbor.
Apropó, borok. Lehet, hogy ezen a téren kicsit kritikusabb vagyok az átlagnál, de az egyetlen, amin picit változtatnék, az az olasz borok aránya. Olaszországból fehér- és vörösborokból egyaránt 2-2 félét választhatunk, a többi magyar pincészetektől származik. Ettől függetlenül jó a borlap, tényleg mindenki találhat rajta az ízlésének megfelelőt, nem csak ételhez, de egy szimpla esti borozgatáshoz is jó választás a hely. Azt is tudom, hogy mi magyarok kevés olasz bort ismerünk, vagy tízszer annyi szőlőfajta van náluk, mint nálunk, de az edukációt szerintem pont az ilyen hiteles olasz éttermek tudnák elkezdeni. Végülis a pizzát meg a tiramisut se ismertük pár évtizede…
A tiramisu se véletlenül jutott eszembe, azt még muszáj volt megkóstolnom, egyszerűen annyira szeretem. Ez kicsit krémesebb, édesebb volt, mint amiket eddig ettem, és nagyon ízlett.
Jó konyha, jó borok, barátságos kiszolgálás (meg a Vespa 😉 ) – fantasztikus körítés volt a szombat esti programhoz. Szóval irány az Alíz utca, csak aztán ne lepődjetek meg, ha azon kapjátok magatokat, hogy a vacsora után repjegyes oldalakon olaszországi úticélokat böngésztek…
Köszönöm a meghívást a Ciao Mamma Ristorante-nak!
fotók: saját és az étterem fotói
