Csak a színe legyen vörös! – Iván-völgyi kadarka túra Szekszárdon

Szekszárd felé útközben végtelenítve meg a fejemben az egyik kedvenc Quimby számom refrénje:

Az Iván-völgyi kadarka túrára tartok épp, amin még soha nem jártam,  pedig a top kettő kedvenc borvidékem egyike Szekszárd, a kadarkájukat meg különösen szeretem. Hogy ezt a löszös talajt vagy az időjárási viszonyokat szereti a fajta, azt nem tudom, de az biztos, hogy jól áll egymásnak Szekszárd meg a kadarka. Most meg tíz különböző felfogásban tudom megkóstolni tíz különböző borásztól, asszem, ez a nap maga lesz a Kánaán.

Becsekkolás A Kávé Házánál, ahol még a magamfajta nem kávézó is mindig talál olyan kávét, amit másnap is emleget. De most egyáltalán nem izgat, hogy mi van a kávéspohárban, inkább azt várom, hogy mi lesz a borospohárban. Végre elindulunk.

Az ötven hektáros Iván-völgy öt borásza már nyolc éve szervez kadarka túrát, mindenkinél van egy vendég borász is, meg idén újdonságként egy menő gasztros hely túra-kompatibilis étellel készül. Mindegyik borásznál egy kadarkát meg egy évszakhoz illő fehéret / rozét / sillert kapunk majd. Már most imádom ezt a napot!

Németh János Pincészeténél kezdünk egy fehér küvével, ami jó, meg a vendég Pósta Borház sillere is, de én a vörösekre gyúrok. Végre Németh Janó kadarkája kerül a poharakba. Aztaaaaa! Ez egy fantasztikus gyümölcsbomba, kezdő borfogyasztókkal ezzel kellene megszerettetni a könnyed vöröseket. Ezután jön Pósta Péter kadarkája, ami kicsit fülledtebb, fűszeresebb, de szintén nagyon finom. Na jó, én nem megyek tovább, ezeknél jobbat nekem ma úgyse tudnak mutatni!

Persze tovább megyek… Egészen a Heimann Családi Birtokig, ahol meg családi napot tartanak, gondolom, mert ott van az egész família, Heimann Ági, az “öreg Zoli” meg a “kis Zoli”, vendégnek meg a két Vida Péter. Ja, és kezdetnek a pohárba viognier kerül, amit alapvetően nagyon szeretek, de kéremszépen, én idáig azt dudorásztam, hogy “legyen vörös!”, ez meg fehér… De jönnek aztán a kadarkák is szépen sorban. Először Heimannéktól egy könnyedebb gyümölcsösebb, mellé az idősebb Zoltántól ez a gondolat: “Nincs olyan, hogy legjobb. Az egésznek a lényege, hogy nagyon jónak kell lenni, és megtalálni hozzá a megfelelő közönséget.” Hm, ezt megjegyzem. Meg ezt a bort is, hát komolyan, hogy lehet ez is ennyire jó? És akkor jön Vida Péter a több mint száz éves öregtőkékről származó fűszeres csodával… Ez is eszméletlenül jó. Ha itt érne véget a nap, akkor sem lenne hiányérzetem.

Harmadik állomás: Fekete Borpince. Velük kapcsolatban jó és kevésbé jó élményem is volt már, kíváncsi vagyok, ma merre billen a mérleg. Nyilván a vöröseket várom, de itt is fehérrel kezdünk, méghozzá fehér kadarkával. Régi hagyomány Szekszárdon a fehér kadarka, ami úgy készül, hogy a szőlőt azonnal kipréselik, így a héjban található színanyagok nem oldódnak ki, a lé meg gyakorlatilag fehér marad. Érdekesség, persze, de nekem ez olyan “fröccsnek jó” kategória. Utána kapunk egy Hetényi rozét, végül a két kadarkát. Az előző két helyszín négy borásza olyan magasra tette a lécet, hogy azt nehéz megugrani – itt nem is sikerül, legalábbis az én szájízemhez ezek a borok nem annyira igazodnak. De aggodalomra semmi ok, hiszen két hely még hátra van.

Megérkezünk a Sebestyén Pincéhez. A végtelenül kedves testvérpár borait eddig is szerettem, persze, hogy kíváncsian várom, hogy mi kerül a pohárba! Fehér gyöngyöző… na de hol a vörös? A kötelező körökön végre túlesünk, és jön végre a kadarka! A 2017-es Ivánvölgyi Kadarka ötven-hatvanéves tőkékről származik, és nagyon ízlik, mint Sebestyénék borai általában. Itt még a Szent Gál Pincészettől kóstolunk egy gyümölcsösebb bort, de nekem ez valahogy nem annyira jön be, hiába az a meggyes vonal, amit szeretek.

Túránk utolsó állomása a Tüske Pince, akiknek a kadarkáját több évben teszteltem már, és most is alig várom, hogy megkóstolhassam. A Harmados Kadarka fűszeres, meggyes ízvilágú, pont az, amiért Szekszárdra jöttem. Akárcsak az utolsó, a Szeleshát Szőlőbirtok bora, erről is az jut eszembe, hogy nekem ez a szekszárdi kadarka. Jó, hogy ez került a végére.

Eddig is tudtam, hogy ez a fűszeres kis vörös nagyon színes, de hogy ennyire, az még engem is meglepett. Hazafelé kicsit vigyorgósabb a hangulat, és egyáltalán nem zavar a dallamtapadás.

szöveg és fotók: Szabó Hajnalka